Túlon túl
ha az ég
kapaszkodónak még
gyenge
mennyezetnek pedig
vizes
lemállik az álom
2009.09.07. 14:08
füvesversike
Szólj hozzá!
2009.08.31. 20:54
Kosztolányi legszebbjeivel
KATANA
sír
arcára gyűri anyja ráncait
egy homokszem gyöngyház rétege
kardján ölelés a markolat
vércsatornájának rozsda a bele
víz alatti látlelet az ősz
a tavasz csókszítta, szűz láng
és a szív épp hogy elütötte a delet
Szólj hozzá!
2009.08.27. 11:49
Beképzelt én naplója
Alig-ha
Vizes a hajam. Ha őszinte akarok lenni, csapzottan nedves. Túl egy klitorális fixáltságban haladónak szánt fürdőn, tucatnyi irányított orgazmuson, a nirvánán innen.
Miközben a vízsugarat gyakorlott kézzel kormányzom, a fürdőkád szélét nézem. Odaragadt hajszálak. Majd le kell mosni, ha végeztem. Csendesen támadó rendezési elv ez a ha. Feltételes módú élet(tér), évezredvég, -kezdeti dekadencia. Megengedhetem magamnak - csak mint a folyadékok változatos felhasználását.
Ez itt a gyerekek törölközője, az ott apám borotvája, tán majd anyám köntösébe is belebújok. A művészfilmnek szánt amerikai tucat hűségesen vár rám. Leállítottam. Eredeti szándékom szerint egy pillanatra - ezt teszik a mobilcsörgések-, aztán másképp alakultak a dolgok. Pontosítok: a dolgaim.
Rövid beszélgetés a családdal, közben nem direkt spórolásnak szánt százas szofi kivégzése. Fél cigiket szívok. Amúgy sem tudnám az egészet. Ismét egy csonka mondat, hiányos érvelés arra, hogy miért is nem mentem fürödni tegnap este. "Bepótlom."
Rengeteget olvasok, sokat írok, kevesebbet eszem. Napi 3 liter ásványvíz. Abba is bele lehet halni, amennyiben a zsírban oldódó vitaminok túlraktározására játszom. Pedig nem, csak jobban szórakoztat a buborék. Létezési szinten is, legalább érzem, hogy iszom. Nem, ez nem önsajnáltatás, ilyen fürdőzés után pláne nem az, és még vár rám a büdös nagy szabadság estig. Filmek, sitcomok; most nem a gyilkolászósak, hanem a vihogtatósak. Mert ugye azt is kell. Add meg a testnek, ami az övé - a lélek meg örök.
Majd máskor vele is törődöm.
Szólj hozzá!
2009.08.26. 18:38
mű vésztelenség
Torok
olvasd csak vissza
szorgosan kis ujjaiddal
tapadj a monitorra
húzd alá magad
képzeletben én is ezt
tettem tegnap a zuhany
alatt embert játszva
kezeltem a szájába
tapadt homokot
de váltsunk témát
tereljük el a szót
az égi birkanyájat
süsd meg
süsd meg
Szólj hozzá!
2009.08.24. 10:39
marad, Sándornak
Padok, tavak
- egy anyától -
Most is a padon üldögél.
A levegőt visszatartva
nézi a tavat. Mintha alá-
merülne, és már fürdik
is a zsivajban. Isten óv-
ta lépéseit, ahogyan Anyja
mondta:
Fiam, mindig
tudni kell megtérni valahova.
Bárhova. Ez nem a kardok
kora, itt töltényhüvelyek hulla-
nak az emeletről, de hit és
rend ez is. Hiszel a felső
szomszédodban, hogy
nem öl, csak puffogtat.
Hiszed a családod, hogy
van. Keverheted a lapokat,
haza - Haza, talán a becsület
sem kopik ki fogaid közül.
Talán lesz egy ászod az
ingujjban - lehet, az egyetlen
értéked. Aztán egy büszke
asszony szerelme ölelésben
is hű marad - add, Uram.
Nem lesz szükség, ha hited
lesz. Ez a tehetség, az örök-
ségem. Vegyél egy mély
levegőt, és tarts ki - minden
Rajtad áll, Fiam.
A pad, a tó marad. Partjai
egy zajos világnak, partjai
az énnek. Fújd ki magad.
Aztán lassan állj fel, de
soha, soha ne lépj meg-
Most is ott üldögél. Halat
játszik. Szájában a szavak
buborékok. És süt a nap.
(haza, család, becsület, igazság, rend, büszke, hű, tehetség, érték
hit - Czé adta szavak - és igen, direkt használtam többször a "marad"-ot)
Szólj hozzá!
2009.08.19. 12:03
essünk Neki
Terített betli
díjjal tartozom
a világnak. A
rezsit három rész-
letben, több életre,
teremtéssel tör-
lesz-
tettem.
Maradék időm
fölém tornyosul.
Bábel.
Közben Isten
ujja klitoriszomon
folytonosan a
Semmivel
játszunk.
Szólj hozzá!
2009.08.18. 20:27
ki vele
És dühös
mert nem tudja
csak dadogni azt
is helytelenül csak
hogy benne ragad
és az istennek sem
mondja ki mindazt
hogy falak közé
szorult gondolatok,
sebek, hogy szét kell
esnie a pillanatoknak,
többé nincsen semmi idő
hogy bízott, aztán hiány-
zott minden melegebb nyár
most meg izzad, nem tud
nyelni, köpni sem, a hangok
egyre mélyebbre viszik
látja, hogy sikkadnak el
azok a fontos részletek
amiből életeket épít máshol
egy valamire képes valaki
és ha találkozol vele, akkor
mosolyogni fog, nem is
kacagni, félrebeszél épp úgy
ahogyan a könnyeit is félre-
nyeli, megtapad majd az összes
szavad odabenne, mint csupasz
szív, közben csókol
iszik, csókol, ölel, iszik
nem sír, sóhajt inkább egyet
hogy fáj a válla, de nem baj
mert a nagyanyja is púpos
az, aki még él, látni fogod
érezni a bőrén, hogy mennyire
édes, hogy sokat mesél
világokról, létről, makrókról
arról, hogy a nagyapja a
nevét suttogva halt meg
egy wc-ben, pedig ki akarták
engedni, nem, ő majd
esős éjszakáról mesél, meg
hidakról és gilisztákról
hogy hogy ringott a csónak
és álom előtt hozzá bújt
és hálás is lesz, hogy van
tető a feje fölött, gyereke is
van neki, egészséges mind-
kettő, meg a család is össze-
tart, és éhen azért nem
döglenének
és itt ez a szó, a határ, ahol
vége a létezésnek, a kutak
a víz, az esti hálaadások
jól jönne egy sör, egy cigi
de otthon úgysem dohányzol
már tegezem is
látod?
Szólj hozzá!
2009.08.18. 17:17
szub
Magánhangzó
itt ülsz magadban
képzeletbeli lapokból
hajtogatsz ezernyi
madarat, hátha el-
repülnek veled az ó-
perenciára, vagy
azon túlra
aztán leöntöd magad
és nevet adsz megannyi
molynak, kóbor gond-
olat ez is, verebek
egy túlvilágról
ahol szavad teremtő
ereje megmarad
(mag IOUAE)
Szólj hozzá!
2009.08.18. 12:45
mert szeretem
Boldogh Dezső: Nephilimi portré
Lásd túl a Nap iker-arca néz rám
itt sose pislog a hatalmas üvegszem
nincs bűvigém „nyitja-csukja szézám”
özön lényeidnek bambulója lettem
Bosszant már a tér-idő az ó-év
eső csepeg lehetne bármi évszak
árnyad rajzol nephilimi portrét
aztán a tél csipkés lombjai közé fagy
Rádtündököl egy bolygónyi pária
kiürült szemmel bámul most a látnok
örökélet vagy örök adáshiba
csak mániáimat kerítő talányok
Egy új vízözönre egyéletem rest még
legyen jelbeszéded megannyi fényjel
és sűrű gyolcsban ragyogók az esték
mert vár a Nap és a harmadik éjjel
Szólj hozzá!
2009.08.18. 07:37
kávé, cigi
Ahol fekszel, kelsz
Ott alszom a tiedben,
hozzád semmim nem
tapad. Én szigorúan
a fal mellett;
míg te fel-, felhorkantasz,
őrködöm.
Őrzöm azt a másik ágyat.
A párna alatt a pisztoly
ugyanígy éber.
Hajnalban kelek. Hajt
a fény. Az örökségem,
hogy fogatlan is meg-
roppantom, amit lehet.
Mert reggelire zsír-
szalonna dukál, mellé
kenyér, paprika. Azt
ette öregapám, egy
sosemvolt katona
feszíti tágra számat -
Egyél, amíg lehet.
Most azt mondom,
hagyd a nagyokat,
betlizz -
talán megnyered.
Neked nincs szerelmed.
Helyette mi vagyunk.
Az ágy belenyikorog
a kell-be, de tudod mit?
Mi sohasem fogunk.
Szólj hozzá!
2009.08.17. 12:08
éppen
Kút
A legmélyebb éjszaka a szemed-
be szórta szét maréknyi napjaim,
a kezedhez húzódom, közel az
egyre táguló semmihez, össze,
vendégszobába költöztetem mára
a Mindenséget, tiszta lepedőbe
csavar a szükség, még ha tegnap is
vagy bármikor, te mosolyogsz, s egem
veled nevet.
Szólj hozzá!
2009.08.17. 08:33
képek az innenről
Ismét e betűkkel
szívem szerint csókokról írnék
egymáshoz alig érő orrokról
hogy az illat legyőz mindent
és megfeneklik az illem
ugye jól megfeleltem
eszem szerint a világról kellene
csak egy pár sort, hogy be-
fejezhessem a csobbanást
a szerteszét szálló isteneket
valahogyan begyűjtsem
de a kezem más felé visz el
(ez egy nagyon buta, ám annál őszintébb vers)
Szólj hozzá!
2009.08.16. 15:24
iktatok
Szimultán napl(OP)óból
(Lassan olyan, mintha magamnak írnék magamról. Már ha létezik a két perspektíva szimultán.)
...
Azt már írtam, hogy az általános iskola befejezése után elkerültem itthonról, Nagykállóra - kéttannyelvű gimnázium Nyíregyháza közelében, igen csak a Dunán túl. Az ott eltöltött egy év "magánya" tanított arra, milyen is szeretni (megfogni a kezét), bízni (felébreszt, ha már megint van meleg víz), veszteni (barát), elidegenedni (nem lámpaoszlop az, hanem lámpafa), elidegenülni (Anya, miért nem érted már meg?), engedni (vissza szeretnék menni, igen, én gondolom így), megragadni (utazz). Nem kaptam levegőt. Aztán addig sírtam otthon, amíg át nem jöhettem Pécsre (Anya mondja, de hát ezt választottad, akkor hogyan maradsz konzekvens?).
Hát meg is kaptam mindent: nejlonba csomagolva. Valami egyre jobban vibrált belül, egyre jobban féltem. Szédültem az utcákon, összeszorult a tüdőm a termekben, remegtem a folyosókon.
Akkoriban kezdett el esni a por. Annyira puhán lepte be mindenem - gyűlöltem a szelet, mindent, ami elmozdította. Ittam, hogy elüljön. Aztán, amikor már a halálra játszottam, akkor - nem is vesztettem el magam, mert meg sem voltam igazán soha -, csak akkor tudtam, hogy ezt már nem csinálhatom vissza; hogy vagy ölnöm, vagy rohannom kell. Rohantam. Volt kivel és kihez. (Ott lóg az egyetemi zuhanyzóban, bőrszíjjal akasztotta fel magát, két hete engem csókolt meg, miközben egy fenyővel beszélgettem. Hánytam. Beszélgettem. Látta. Felém hajolt, megcsókolt. Bevitt. Én menekültem. Emőt kérdezte, hogy miért csinálom ezt. Ő megrándította a vállát, és azt mondta, hogy mindig ezt csinálja. Utána kikerültem az utcán. Ennek ellenére köszönt. "És most mindenki hallgasson el egy pillanatra, ma éjszaka... Későn értek ki a mentők." A falat tapogatva jöttem el.)
...
Épp a ruhámat varrta össze. A Dunkin' Donuts-nál dolgozott; mondta, hogy csak addig, ameddig meg nem tud jobban meggyökerezni, (idefenn, Pesten). Elém rakta a dobozt, és csendesen annyit mondott, hogy egyek. "Muszáj enned." Ettem. Néztem, ahogy azon a repedezett kockakövön térdel; előttem, a megfosztott előtt, akit megerőszakoltak, aki visszaütött, akit megvertek. Aki az első ütés után már nem gondolkodott, hanem tudta (Azt), olyan hidegen, fémesen. Kinyitották a kocsi ajtaját, én rohantam. A járdaszélen üldögélt négy fiatal srác, kannaborozva nevetgéltek. Megtorpantam. Nem sírtam, hanem csak suttogtam, hogy félek.
Térdepelt. Úgy fogta a szoknyámat, simogatta, mintha valami kincs lenne. "Engedek vizet. Meg kell fürödnöd." A gőz kigomolygott a függöny mögül. Mélyeket lélegeztem. Levetette velem a ruhámat. (Talán még most is megvan. Anya hordta egy darabig. Azután - két évvel később - már nem, csak akkor tudtam megmondani, hogy miért is van az épp feketével varrva. Ő nem tudta, de én azt néztem, hogy ő milyen gyönyörű benne. Hogy felhúzza egyáltalán. Felhúzza a nekem kimondhatatlant.)
Akkor sem sírtam már, csak ültem a kádban. Bekentem az arcom a vízzel, mint valami harci dísz, folytam végig magamon; mintha szép lenne a világ ebben a kurva egészségében, és én vagyok valaki benne. Így szálltam ki. Így léptem oda hozzá, csókoltam mindenemmel, ami maradt, amivé lehettem. Így őriztem meg magamat. Porban, lepelben.
...
Huszonegy voltam, amikor már ki sem mertem menni a lakásból, ha nem ittam le magam. Odabenn sem volt jobb. Hintáztam az ágyam szélén - egész éjszaka hánytam - és azt mondtam Apának, hogy vagy segít, vagy vége. Már csak a versek, a szavak maradtak. És az epres szerelem. Zsófi a pszichiátrián, wcpapírral a kezében, hálóingben, göndör haj kócos, szem néha rebben - a kékből fekete világ, a pupillám hunyorgatta a színeket, igazán akkor éreztem magam először biztonságban (nyolc éves voltam, amikor Nagyapám elment). "De legalább hozzád jönnek, nézd, a tanárok, a barátok, a Fiú - a Család." Igen, még epret is vett nekem, és porízű volt, amikor beleharaptam. Gyógyszerek. Lítium, vérvétel, otthon, lassú világban lassan hulló hó, egyedül vagyok, és még az örvény is elzavar.
Abbahagytam. Ismét egyetem. Házasság. Ital. Sevelem-sevelem.
...
A fiúk megszülettek, második férjem kiírta magát belőlünk.
Akkor olvastam egy hozzászólását a Családias Kis Kör Lapján. Azonnal rá ismertem. Az első szónál tudtam Őt. Válaszoltam a kérdéseire. Mindenére válaszoltam, és visszakaptam mindent feltétlen. Tudtam, hogy mikor fáj a feje, miért nem kel fel, miért ül a híd mellett, miért simogat meg mindent, hogy mindene az enyém, és bíztam, bíztam benne. "Tudod, Gábor, szeretetlek. - Nem, Zsófi, szerelemlek."
Van, aki boldogan akar meghalni. Figyelmeztetett. "Tudod, mit jelent a neved? Virrasztóvá tevő valóságcsoda. Mindent kihoztál belőlem, amit csak lehetett (SophiaEva, szeretlek)."
Nem mentem ki a temetőbe (hozzá - milyen szó ez?). Majd, ha elmúlott az egy év.
Talán. Addig is a falon üldögélek.
...
Budapest mostanra már egy csoda. Utoljára tízéves korom előtt voltam ennyire szabad. Minden mozog. Minden rám talál, szembe, lélekbe be, az épületekről málló jelen. Csodálom. Nem kell körbenéznem, hogy van-e veszély. Nem kell b-tervet keresnem, hanem vagyok. Én. Nézem az embereket, a murisan tapadó sztereotípia kezet csókol a lánynak, zavart mosoly, bámullak, belém bámullak. Annyira szép a Duna - minél több embert nyel el, annál szebb lesz, boszorkányos.
Érzed rajtam a kipufogógázt? Kiskorom óta szeretem a szagát. Hajolj ide, a nyakamhoz, hadd nézzenek csak meg, min, a tereken, a körúton, a függönyök mögül. Nem hunyom le a szemem. Beiszom mindened (vagy). Mindenem. Vagyok.
Szólj hozzá!
2009.08.15. 21:06
túl az üveghegyen
Minek, ugye, minek
Nem is tudom.
Cigizni kéne.
Széttett lábakkal,
nyugodtan beszív-
ni azt a homályt,
amit mások halál-
nak hisznek. Ennyi-
-re egyszerű ez.
Mekegős estén
mekegős rímmel,
a jövő farkát ma
egy kutya rágta.
A kislány apró
ökleivel maga sem
tudta, hogyan
üsse széjjel (ugye,
megint kín-
rímmel, ahogyan
az élet rángott
még egyet) a való-
ságot.
(az apja kézen-
fogta, arrébb ránci-
gálta, mert hangos volt,
a gyermek is, bár főképp
a jövő vinnyogása -
a patkány éve volt,
aztán a disznóé lesz)
...
Ön-
ki-
elég
ítés(z)
mind
EZ
világnyi fixációs
kísér-
(t)let(t))
...
Sírhatnékom van.
Délelőtt erkélyeztem, ugyanis egy üres lakásba járok
át cigarettázni. Loggia. Cigaretta.
Lent egy kóborkutya patkányt kerget. Nem mókust,
hanem patkányt, felismerem a különbséget.
Családok vonulnak el, nézik. Mi ez. Mi ez?
Halál, mi lenne más. A kislány sikoltja, így, ilyen
egyszerűen, hogy "Apppaaaa, ez leharapja a farkát,
neeee, engedd el, enggedddd el!!!".
Én ő is vagyok.
Vagy csakis ő vagyok.
Nem tudom. Sírni kellene.
Szólj hozzá!
2009.08.11. 12:30
tízszavas játék 8
(válság)
Most megírlak, Széll Zsófia.
Hogy ez mekkora egy köz-
hely. Anyakőzet vagy, kettő
törmelékkel. Bipoláris
zavar, affektíve faktor.
Bár álmod néha gyönyör,
az ébredésed...
(eutanáziával gondol)
Csak annyira vagy önálló,
mint egy csésze alja. Sze-
med mosatlan edény,
arcod koszos ruhák halma.
Ötöljünk ki valamit,
ezt mondod magadnak.
(az a minden persze
cigarettafüstbe fullad)
Részeg már a Hold is, törölt
dimenziókban. Belebotlik
a zenitvonulatba, és telje-
sen lerokkan. Hát ezt
csinálod te is. Leestél,
(mert)
hagytad. És újra odakünn,
a zöldben, kihűlve lapítasz.
Engeded, hogy menjen bár-
miféle tegnap. Hogy Holnap,
sose jöjjön, hogy csak úgy
elmaradhass. Ennyi a rá-
hatás. Sosem volt ennél
több.
(csiszolatlan, fekete
mimikri, vagy csak rög)
Ordítsál, vagy röhögj -
nincsen aranygyűrűd.
(csak bizsuid vannak)
Hagyd már azt az Istent,
legyen végre szabad
napja.
Szólj hozzá!
2009.08.11. 11:59
re
Válasz Boguszlawsky-nak
persze, politikai oldal - igák és igék, és nemet nemző igenek, aztán a nem-lét, hogy ebbe csak beledögleni lehet, jó ember marad, nem húz el, csak haza-
húzza a gondokat --- banánfölde van itt, de hiányzik a tenger, meg a hal, mannát meg ígérnek, jóllakott pocakosok felpuffadt hasúaknak, felpuffadt fejben víz apad, dagad --- marad, aki itt, marad, mert megszokta már, vannak ezek a fránya beidegződésik, és még ha becsípődtél, kis placebo, hátha harmadnapra jársz - az ész is így forog, mint fékevesztett ringlispíl, a dallam kakofóniába vált, de a hangjegy így is él, kutyafuttában, loholva - esztelen, írnám, esztelen ez a történelem hannyatt fektetve, ki hágja meg még, melyik címzet(es), mennyit ér, ha ér, akkor lehet vágni, nem fel, csak hogy csöpögjön, lassan vérzünk el, alólunk a rögök a fejünkre esnek, temetsz, nem temetsz - vannak holnapok, meg van üvegházhatás, meg jön egy jégkorszak, a föld alá veletek, a barlangokba, lyukba bújt ürgesereg, ki marad, kinn az őr(ség) --- és mindent hátrahagyva maradunk, maradunk, amíg Kánaánt kiáltanak, ki(k)oltanak - egyre beljebb, egyre kijjebb - jön még, mi jön még - aztán meg amúgyis örök(ség) - barom húzta eke a sziken - szike a kézben, megremeg, nem remegünk, lenne, pedig tán lenne, lenne-e miért, kiért - ki ért, kitért - a hitéből, abból, halunk - meg*
Szólj hozzá!
2009.08.10. 16:27
maradok tisztelettel
Vizes
fáradt vagyok,
a világ herpesz
egy másik
kicserepesedett
szájon
összemosódik
szétfeszített tenyérrel,
vonalak mentén
futok el tőled,
vissza, ahova
összemosódik
kopott körömlakk
a mindenség kezén,
összeszorult szájban
foltos fogakkal
harap
összemosódik
hát csak nem tudod,
megint mi van,
keddek, szerdák
repülnek v alakban
egy akármesszi
délre
még most újra
összemosódik a fénnyel,
az a leheletnyi grafit-
színben lebegő esteféle
hát belegázolsz,
ahogyan a tavakba
szokás
összemosódunk -
és már ringat...
a világ herpesz
egy másik
kicserepesedett
szájon
összemosódik
szétfeszített tenyérrel,
vonalak mentén
futok el tőled,
vissza, ahova
összemosódik
kopott körömlakk
a mindenség kezén,
összeszorult szájban
foltos fogakkal
harap
összemosódik
hát csak nem tudod,
megint mi van,
keddek, szerdák
repülnek v alakban
egy akármesszi
délre
még most újra
összemosódik a fénnyel,
az a leheletnyi grafit-
színben lebegő esteféle
hát belegázolsz,
ahogyan a tavakba
szokás
összemosódunk -
és már ringat...
Szólj hozzá!
2009.08.09. 18:54
re-verzió
Boldogabban, csacskaságról
(ihlette B. D. egy verse)
Ha lennék neked, nem kellene
rendbe tenned az évszakokat.
Festenénk egyetlenegy sajátot.
El-
vinnélek a tengerhez, oda,
ahol a föld végleg megmenekült
a látóhatártól. Ha lennék neked,
csak közelünk lenne. Tenyerek
tapadásban. Minden félsztől távol.
(ihlette B. D. egy verse)
Ha lennék neked, nem kellene
rendbe tenned az évszakokat.
Festenénk egyetlenegy sajátot.
El-
vinnélek a tengerhez, oda,
ahol a föld végleg megmenekült
a látóhatártól. Ha lennék neked,
csak közelünk lenne. Tenyerek
tapadásban. Minden félsztől távol.
2 komment
2009.08.09. 14:29
a megadásról
Feltartott kezekkel
A sorok közti űrbe zárt
felelőtlenségem,
amikor nem veszek
levegőt, csak benn-
tartom a pillanatnyi
csendet.
A kukoricatáblákba hasító,
átforgatott földbe halt mag.
A gyerek elől fiókba rejtett
penge csöndjéért ordító
kenyér és én -
hol könnyebb?!
A sorok közti űrben csüngő
fehér-zászló-felettes
helyettem magát mindig
valaki másnak adja
meg.
Szólj hozzá!
2009.08.08. 18:56
a lélekről
Fújtató
Nehéz nem gondolni rád,
csak bambulva masnit
kötni az ünnepi cipőre,
aztán a tükörbe nézve meg-
igazgatni a ruhát, a hajat,
a szemet, a mosolyt.
Mert valahogyan az meg-
maradt. Ne kérdezz, nem
tudom, hogyan; ki-
vehetetlen ebből az élet-
ből, ebből az arc-
ból kibotokszozhatatlan.
Mert most zokogni kellene.
Csendes vállrázkódással
bólogatni a változásokra,
a jajokra, bajokra rásírni
tómélynyi takarót. Sóhaj-
tok hát egy nagyot.
Így veszek helyetted
levegőt.
Szólj hozzá!
2009.08.07. 22:08
egy párizsi ablak párkányáról
Nem gondoltam volna, hogy írok. Nem így, nem neked, nem nekem. Rímekben, ritmusban, magamban - soha, sehol sem neked.
*
Nem történt semmi másnak különös, csak sétáltam az utcán. A lámpák ugyanannyira megszokottan szórták a fényt, ahogyan a csillagok szúrják át az éjszaka diszkréten hallgatózó fülét. Díszek egy emberen, nem mosolyok, csupán a díszek.
*
Hozzám képzeltelek. Bele az árnyékomba, a sarkamhoz kötve. Aztán a ruhám rostjai közé - nem kézen fogva, nem andalogva, enyelegve, semmi ilyesmi -, kicsit mélyebbet szívtam a cigarettámba.
Azok a kísértően keserű mosolyok. Szerettelek. Itt cipellek magammal, és közben azon tűnődöm, hogy a múltkori félkábulatban miért is írtam megint, már megint oda, a képed alá, hogy gyere. Esztelenség. Olyan, mint ez az éjszaka. Pár lépés még a kapuig. Úgy vonszollak magammal, mint egy dacos kisgyereket, de a hangod nem hallom.
*
Szétnézek az utcán, sehol senki, csakis a szaggatott fények - a pislogás örökös letéteménye a látásnak -, hát akkor nosza, eldúdolom, hogy mennyire szomorú ez a nemvasárnap, meg aztán azt is, hogy nincsenek kötelek, semmilyen értelemben, csak láncok.
*
Milyen szép belebambulni az árnyékunkba egy ilyen félig felhős éjjelen. Hogy hiányzol. Hogy mennyire.
Önkéntelenül mozdul az ész, csak mint a kéz, hogy milyenek lennénk, lennél-e egyáltalán nekem még, vagy ismét egy másik, ellentétes sarokban kucorognál.
Soha nem esett (meg) ennél szebben senki.
Soha.
*****
Szólj hozzá!
2009.08.03. 13:31
javítva
Lejjebb
épp valami hegytetőn állok
a szem bágyadtan pásztázza
a még szokatlan közelséget
ahogyan a tájnak nyomódik az ég
küszködve a zajjal gyűri magába
a tavat, mint oda tévedt távolt
a sorok innen egyenesek, egyik
sem ereszti a másikat, köztük rés-
telen tapad létté az ámulat
hogy van világ, és benne rend
bár megint hegytetőn állok
a szem belesajdul, csukódik
és szeplővel fogansz, eset-
lenül, mintha lent lennél
a völgyben
(Fehér Miklós segedelmével)