Minek, ugye, minek
Nem is tudom.
Cigizni kéne.
Széttett lábakkal,
nyugodtan beszív-
ni azt a homályt,
amit mások halál-
nak hisznek. Ennyi-
-re egyszerű ez.
Mekegős estén
mekegős rímmel,
a jövő farkát ma
egy kutya rágta.
A kislány apró
ökleivel maga sem
tudta, hogyan
üsse széjjel (ugye,
megint kín-
rímmel, ahogyan
az élet rángott
még egyet) a való-
ságot.
(az apja kézen-
fogta, arrébb ránci-
gálta, mert hangos volt,
a gyermek is, bár főképp
a jövő vinnyogása -
a patkány éve volt,
aztán a disznóé lesz)
...
Ön-
ki-
elég
ítés(z)
mind
EZ
világnyi fixációs
kísér-
(t)let(t))
...
Sírhatnékom van.
Délelőtt erkélyeztem, ugyanis egy üres lakásba járok
át cigarettázni. Loggia. Cigaretta.
Lent egy kóborkutya patkányt kerget. Nem mókust,
hanem patkányt, felismerem a különbséget.
Családok vonulnak el, nézik. Mi ez. Mi ez?
Halál, mi lenne más. A kislány sikoltja, így, ilyen
egyszerűen, hogy "Apppaaaa, ez leharapja a farkát,
neeee, engedd el, enggedddd el!!!".
Én ő is vagyok.
Vagy csakis ő vagyok.
Nem tudom. Sírni kellene.