Lejjebb
épp valami hegytetőn állok
a szem bágyadtan pásztázza
a még szokatlan közelséget
ahogyan a tájnak nyomódik az ég
küszködve a zajjal gyűri magába
a tavat, mint oda tévedt távolt
a sorok innen egyenesek, egyik
sem ereszti a másikat, köztük rés-
telen tapad létté az ámulat
hogy van világ, és benne rend
bár megint hegytetőn állok
a szem belesajdul, csukódik
és szeplővel fogansz, eset-
lenül, mintha lent lennél
a völgyben
(Fehér Miklós segedelmével)
