I(k)TATÓSPAPÍR

www.youtube.com/watch

Nem gondoltam volna, hogy írok. Nem így, nem neked, nem nekem. Rímekben, ritmusban, magamban - soha, sehol sem neked.
*
Nem történt semmi másnak különös, csak sétáltam az utcán. A lámpák ugyanannyira megszokottan szórták a fényt, ahogyan a csillagok szúrják át az éjszaka diszkréten hallgatózó fülét. Díszek egy emberen, nem mosolyok, csupán a díszek.
*
Hozzám képzeltelek. Bele az árnyékomba, a sarkamhoz kötve. Aztán a ruhám rostjai közé - nem kézen fogva, nem andalogva, enyelegve, semmi ilyesmi -, kicsit mélyebbet szívtam a cigarettámba.
Azok a kísértően keserű mosolyok. Szerettelek. Itt cipellek magammal, és közben azon tűnődöm, hogy a múltkori félkábulatban miért is írtam megint, már megint oda, a képed alá, hogy gyere. Esztelenség. Olyan, mint ez az éjszaka. Pár lépés még a kapuig. Úgy vonszollak magammal, mint egy dacos kisgyereket, de a hangod nem hallom.
*
Szétnézek az utcán, sehol senki, csakis a szaggatott fények - a pislogás örökös letéteménye a látásnak -, hát akkor nosza, eldúdolom, hogy mennyire szomorú ez a nemvasárnap, meg aztán azt is, hogy nincsenek kötelek, semmilyen értelemben, csak láncok.
*
Milyen szép belebambulni az árnyékunkba egy ilyen félig felhős éjjelen. Hogy hiányzol. Hogy mennyire.
Önkéntelenül mozdul az ész, csak mint a kéz, hogy milyenek lennénk, lennél-e egyáltalán nekem még, vagy ismét egy másik, ellentétes sarokban kucorognál.
Soha nem esett (meg) ennél szebben senki.
Soha.
*****