Szimultán napl(OP)óból
(Lassan olyan, mintha magamnak írnék magamról. Már ha létezik a két perspektíva szimultán.)
...
Azt már írtam, hogy az általános iskola befejezése után elkerültem itthonról, Nagykállóra - kéttannyelvű gimnázium Nyíregyháza közelében, igen csak a Dunán túl. Az ott eltöltött egy év "magánya" tanított arra, milyen is szeretni (megfogni a kezét), bízni (felébreszt, ha már megint van meleg víz), veszteni (barát), elidegenedni (nem lámpaoszlop az, hanem lámpafa), elidegenülni (Anya, miért nem érted már meg?), engedni (vissza szeretnék menni, igen, én gondolom így), megragadni (utazz). Nem kaptam levegőt. Aztán addig sírtam otthon, amíg át nem jöhettem Pécsre (Anya mondja, de hát ezt választottad, akkor hogyan maradsz konzekvens?).
Hát meg is kaptam mindent: nejlonba csomagolva. Valami egyre jobban vibrált belül, egyre jobban féltem. Szédültem az utcákon, összeszorult a tüdőm a termekben, remegtem a folyosókon.
Akkoriban kezdett el esni a por. Annyira puhán lepte be mindenem - gyűlöltem a szelet, mindent, ami elmozdította. Ittam, hogy elüljön. Aztán, amikor már a halálra játszottam, akkor - nem is vesztettem el magam, mert meg sem voltam igazán soha -, csak akkor tudtam, hogy ezt már nem csinálhatom vissza; hogy vagy ölnöm, vagy rohannom kell. Rohantam. Volt kivel és kihez. (Ott lóg az egyetemi zuhanyzóban, bőrszíjjal akasztotta fel magát, két hete engem csókolt meg, miközben egy fenyővel beszélgettem. Hánytam. Beszélgettem. Látta. Felém hajolt, megcsókolt. Bevitt. Én menekültem. Emőt kérdezte, hogy miért csinálom ezt. Ő megrándította a vállát, és azt mondta, hogy mindig ezt csinálja. Utána kikerültem az utcán. Ennek ellenére köszönt. "És most mindenki hallgasson el egy pillanatra, ma éjszaka... Későn értek ki a mentők." A falat tapogatva jöttem el.)
...
Épp a ruhámat varrta össze. A Dunkin' Donuts-nál dolgozott; mondta, hogy csak addig, ameddig meg nem tud jobban meggyökerezni, (idefenn, Pesten). Elém rakta a dobozt, és csendesen annyit mondott, hogy egyek. "Muszáj enned." Ettem. Néztem, ahogy azon a repedezett kockakövön térdel; előttem, a megfosztott előtt, akit megerőszakoltak, aki visszaütött, akit megvertek. Aki az első ütés után már nem gondolkodott, hanem tudta (Azt), olyan hidegen, fémesen. Kinyitották a kocsi ajtaját, én rohantam. A járdaszélen üldögélt négy fiatal srác, kannaborozva nevetgéltek. Megtorpantam. Nem sírtam, hanem csak suttogtam, hogy félek.
Térdepelt. Úgy fogta a szoknyámat, simogatta, mintha valami kincs lenne. "Engedek vizet. Meg kell fürödnöd." A gőz kigomolygott a függöny mögül. Mélyeket lélegeztem. Levetette velem a ruhámat. (Talán még most is megvan. Anya hordta egy darabig. Azután - két évvel később - már nem, csak akkor tudtam megmondani, hogy miért is van az épp feketével varrva. Ő nem tudta, de én azt néztem, hogy ő milyen gyönyörű benne. Hogy felhúzza egyáltalán. Felhúzza a nekem kimondhatatlant.)
Akkor sem sírtam már, csak ültem a kádban. Bekentem az arcom a vízzel, mint valami harci dísz, folytam végig magamon; mintha szép lenne a világ ebben a kurva egészségében, és én vagyok valaki benne. Így szálltam ki. Így léptem oda hozzá, csókoltam mindenemmel, ami maradt, amivé lehettem. Így őriztem meg magamat. Porban, lepelben.
...
Huszonegy voltam, amikor már ki sem mertem menni a lakásból, ha nem ittam le magam. Odabenn sem volt jobb. Hintáztam az ágyam szélén - egész éjszaka hánytam - és azt mondtam Apának, hogy vagy segít, vagy vége. Már csak a versek, a szavak maradtak. És az epres szerelem. Zsófi a pszichiátrián, wcpapírral a kezében, hálóingben, göndör haj kócos, szem néha rebben - a kékből fekete világ, a pupillám hunyorgatta a színeket, igazán akkor éreztem magam először biztonságban (nyolc éves voltam, amikor Nagyapám elment). "De legalább hozzád jönnek, nézd, a tanárok, a barátok, a Fiú - a Család." Igen, még epret is vett nekem, és porízű volt, amikor beleharaptam. Gyógyszerek. Lítium, vérvétel, otthon, lassú világban lassan hulló hó, egyedül vagyok, és még az örvény is elzavar.
Abbahagytam. Ismét egyetem. Házasság. Ital. Sevelem-sevelem.
...
A fiúk megszülettek, második férjem kiírta magát belőlünk.
Akkor olvastam egy hozzászólását a Családias Kis Kör Lapján. Azonnal rá ismertem. Az első szónál tudtam Őt. Válaszoltam a kérdéseire. Mindenére válaszoltam, és visszakaptam mindent feltétlen. Tudtam, hogy mikor fáj a feje, miért nem kel fel, miért ül a híd mellett, miért simogat meg mindent, hogy mindene az enyém, és bíztam, bíztam benne. "Tudod, Gábor, szeretetlek. - Nem, Zsófi, szerelemlek."
Van, aki boldogan akar meghalni. Figyelmeztetett. "Tudod, mit jelent a neved? Virrasztóvá tevő valóságcsoda. Mindent kihoztál belőlem, amit csak lehetett (SophiaEva, szeretlek)."
Nem mentem ki a temetőbe (hozzá - milyen szó ez?). Majd, ha elmúlott az egy év.
Talán. Addig is a falon üldögélek.
...
Budapest mostanra már egy csoda. Utoljára tízéves korom előtt voltam ennyire szabad. Minden mozog. Minden rám talál, szembe, lélekbe be, az épületekről málló jelen. Csodálom. Nem kell körbenéznem, hogy van-e veszély. Nem kell b-tervet keresnem, hanem vagyok. Én. Nézem az embereket, a murisan tapadó sztereotípia kezet csókol a lánynak, zavart mosoly, bámullak, belém bámullak. Annyira szép a Duna - minél több embert nyel el, annál szebb lesz, boszorkányos.
Érzed rajtam a kipufogógázt? Kiskorom óta szeretem a szagát. Hajolj ide, a nyakamhoz, hadd nézzenek csak meg, min, a tereken, a körúton, a függönyök mögül. Nem hunyom le a szemem. Beiszom mindened (vagy). Mindenem. Vagyok.
