Nyugalom. A reggeli égről
elmaradnak a csillagok. Rend
van. Az ágyakról össze-
hajtogatta a paplant, lepedőt
a megszokás. Most nem
kell számot adnod semmiről.
Az égről elmaradtak a
csillagok, ugye. Egyetlenegy
maradt csak, a felhőket
tapossa éppen. Mert ugye
maradt egy Napod. Ugye
az az egy megmaradt, csak
mint az az este. Ne mondd,
hogy nem tudod. Nyugalom.
Minden visszajön. És a meg-
szokás beágyazza az éjszakát,
és ha elszámolsz tízig, az
egyetlenegy leszel, aki
nem ragyog. Aki napszagú.
Nélküled vagyok. Persze, mondhatod,
nem is voltam másképp sosem. El-
zümmögheted a szép estét, a reggeli
fények belebújhatnak a ruhádba,
felvehetik a bugyid, elmehetnek arcot
mosni, kézen foghatják a gyerekeket,
mosolyoghatnak az utcán, jól láthatnak
a szemüvegeddel. Közben odabújsz
hozzám valahol máshol, mert olyan
jó illatú a bőrünk, mert annyira sima
itt minden, annyira EGYszerű, annyira
nagyon én vagyunk, nehéz kibújni belőle
Nyugalom. Az esti égről nem
maradnak el a csillagok. Én sem maradok
el mellőled, hiába nem szólok, nem
suttogok, nem adok számot
a fényről, hogy miért vagyok nap-
szagú, az egyetlenegy, aki meg-
marad, mint a reggel. A felhőket
taposom, édes, a mosolyom átlóg.
Ne mondd, hogy nem tudod, hogy
mindenki visszajön. Számolj el
tízig, aztán csak ragyogj.