Bárka-ének
Mielőtt elengeded a galambot, simogasd
meg a szárnyait. Ne etesd, a teli has csak
zavarná röptét, hamarább fáradna ki. Ha
a galamb már röpült előtte egyedül is, nem
kell féltened. Bár mindig jöhet egy meleg
áramlat, egy felhő, esetleg egy ragadozó
madár. De ezek már tőled függetlenek.
Te csak arról tehetsz, hogy a galamb mi-
képp indul útnak.
És ezt megint csak képzeled.
Idegen árnyékot kötsz bokádhoz,
nyakadba magad veszed. A fák
elsusogják a lullabájt. Egy idegen
folyó morajlik valahol. Ez van
minden napban. Egy újra-kősötét,
egy újra-kikel-e. Bármit is képzelsz,
nincsen föld már arra, nincs mit
lapátolni, ennyi maradt: elég. És
ezt megint csak képzeled. Vonszol
téged az az árnyék, lehet, a nyakad
töri vele. Idegen fák hajában ring
az ég, már a csillagok is morajlanak,
az éjszaka árnyék, hát azt is bokád-
hoz kötöd és elviszed haza.
...
Tudod, leginkább a kádban. A víz mindenütt.
Nézlek, ahogy ragyogsz, de a szemed fáradt
tó, nem vet hullámokat rajta a szél sem.
Ahogy beszélsz. Most nem látok mást, csak
a szádat. Nézem, ahogy a csókok virágként
úsznak el, áldozat mindegyikük, hát az összes
isten hallgataggá lesz. Helyettük te beszélsz.
A szemed, a szád, a kusza hajtincsek. Meg-
mosom a hajad, a vállad. A szemedre vigyázok,
tudod, leginkább az. Szeplőiden elmélázik
kezem, fogantatás ez is. Nézlek, ahogy nézel
engem, a válladról ölembe csúszik a bánat.
Nem vet hullámokat a vizen. Ahogy beszélsz,
a szél zúgását hallom. Nézlek, nem mozdulok.
Nem úszhatom meg. Tudod, leginkább a szádat.
Leginkább a kádban. Ahogyan a csók beszél
az összes isten helyett.
