Most mondd meg az árát, amíg le tudom perkálni. Cetlik lógnak mindenütt, a Nagy Ártverésre készülök. A szem tágra nyílik, kitágult pupilláinkba hullik a csepp való. Átugorja az értelem korlátait. Bár van érzelem, valami tó, én csak kacsázok rajta. Még nincs itt tél, a víz sem sikolthat fel, nem rianhat. A természetnek se eleje, se vége – gyümölcsöző egy vállalkozása ez a Jóistennek; mi meg elmászkálunk a földön, hangyaként, súlyunk többszörösét cipelve. Nézz körül. Végtelen mivoltunkban a test véges. Axióma vagy paradoxon, kérdezed - önmaga ellentéteként igaz-e, vagy több a feltételezett. Néha hallom a hangunkat – talán a sajátom is – a mosolyokon innen, ez a természetes.
Odaátról visszajönni, milyen szemtelen dolog ez, mert minek? Megsemmisítő lenne a tudás, hogy itt a jó? Vágyakozunk. Beleveszünk az apadásba, a dagályban meg, na ott is fulladozunk. A ciklust megállítva bújunk el, az időtlenség horgonyoz; az sem baj, ha még élő korallokba tépünk bele – láttam én alulról, felettem elsikló csónakot; a döbbenet belémszorította a sóhajt, ez tartott hidegvérnél, magamon kívül ahhoz, hogy a mozdulat ne gyorsuljon túl.
Aztán elmúlott az is.
