Zsigerből
ma nem tudom a szavakat megint
biztos kézenfogva sétáltak
ebben a megfelelően nedves tavaszban
cipőjükre nem ragadt a por
csak a fűszálak, a zöld
valami olyannyira határozott élet
ami az én tétovaságomat
nem, nem mondom meg
még nekik sem
pedig minden azt suttogja
halkan, ritmikusan
a hátsó szobák nyirkos csendjében
zakatolnak a szívek a szőttes alatt
megint egy új éjszaka, fogyó
Hold alatt az ének beszorul
a házba
beléd kapaszkodnék
szénaszál és háztető
és vágyszikkasztotta vályog
ma nem ismerem meg az arcodat
bárhol is állsz összehúzott szájjal
előretolt állad
kezed ökölbe izzadt
hiába kopognak
fém ajtókon
- a teremben csönd volt
a szavak elhaltak
mindegyiket külön temettem
szokatlanul kicsi sírokba
szokatlanul éles mosollyal
metsző melegben -
én ma megint nem vagyok se te
se én se mi
mindaz ami olyan földközelien ostoba
az viszont köszön
(mögé nézek
a láthatatlannak
halmazközi állapot)
rossz versek szekció
