C.E.T.
Néha annyira nem tudom elhinni, hogy minden ilyen.
Nincs rá jobb szavam, pontosabb jelzőm, idegem.
Mintha szétfolyna, vagy darabokra törne -
tegnap még láttam formát, ma már csak az óceán
vesz körbe, és a tompa moraj egyre csak suttog:
ma van, látod, ma van megint, hát nem unod, hogy
Vasárnap van.
A vonaton ülök.
Táskámban barack,
ölemben üveg,
az asztalon könyök,
és én a semmibe
révedek.
Fahéj, hab, kávé.
A csészében világnyi rend.
Így utazunk
együtt, könyékig egymásban.
Én, meg a ma. A felhők
mészként csorognak
az égre, és ahol eddig Isten -
ott most
vasárnapi latyak. Talán tényleg ilyen minden.
Független a hittől, vagy amit magamtól akartam,
talán csak óceán, és végül Jónás ette meg
a cethalat.
