Zsigereli
a hátsó szobák nyirkos csendjében
zakatolnak a szívek a szőttes alatt
megint egy új éjszaka, fogyó
Hold, az ének beszorul
a házba
szénaszál és háztető
és vágyszikkasztotta vályog
ma nem ismerem meg az arcodat
bárhol is állsz összehúzott szájjal
kezed ökölbe izzadt
hiába kopog
fém ajtókon
- a teremben csönd volt
a szavak elhaltak
mindegyiket külön temettem
szokatlanul kicsi sírokba
szokatlanul éles mosollyal
metsző melegben -
én ma megint nem vagyok se te
se én se mi
mindaz ami olyan földközelien ostoba
az viszont köszön
(átépítés alatt)
