Moraj
Csókjainkhoz
a reggel hallgatag ül az asztal mellett
egymásra nézünk bennem felnevet
és ahogyan a kacaj elgurul egyre
messzebb kerülünk - kávéba csobbanó
cukor örvénylik kortyokban oszlunk el
szerelmem kicsit kaparja a torkot
a reggel maga elé motyogja a jót
aztán egész nap nem kel fel
hogyan veszíthetem el a kezeid
hozzám érnek én már nem tudom
az évek torkon ragadnak fojtogat
a bizonytalanság vibrálok hagylak
tapintani ujjaid a semmiben cikáznak
súlytalan a képek élesek nem vagy
emlék középről nézel rám a tekintet
sajnálom magam miattad lehetek
életnyi messze üveghegyek és sár
feladnám (feladnám)
körülöttem csend hagyod a hangom
hogyan veszíthetném el a kezeid
ha magamat bennük tartom
fel
tompa tengermoraj
hozzá ragad a föveny
nyomok nélkül
mid veszett (el)
hova ástad
szűkülő pupilládban
hullámot fodroz a víz
(ujjak a szádon - tapintat)
lassan beléd gyaloglok
meztelenül fázva
hát nem nyugszik le a nap
merülj alá
suttogod
minek
van lelkem
hol a tied
miért vagy itt
nem talállak
tompán morajlik a szégyen
hozzá ragad a bánat
(ne szeress
nem hagynálak
el)
amik hibának tűnnek elsőre, nem biztos, hogy azok