Egy arany gyűrű van a középső ujjamon, ami (a vérnyomás szabályozása mellett) naná, hogy jelkép. Idősebb nálam. Anyai nagyanyám jegygyűrűje. Mert ugye én remélek.
Boldogok voltak? Talán. Szerettem őket. Ők meg egymást. Mert más szerette őket együtt.
Éjszakánként az arcához teszem a fejem úgy, hogy az orrom a szája előtt legyen. Ki. Be. Szeretem a szagát. Érzem a szagát. Érzem magamat. A szavaim kavarognak, de miatta, érte burkot vonok, csak épp a belehelésig nyitok. Aztán magamba fújom ki.
Persze, hogy ez is hülyeség. Minden az. Ezt kérdezhettem is volna, de - nana, ez már magyarázkodás. Azt hittem, művészet melléírni, pedig csupán félelem. Hajthatatlanság. Szar ügy ez egy origami-személyiség esetében.
Olló.
