Sarkokban
Egyre jobban szorít az idő.
Magához, Uram. Ujjainak
nyoma kékül a torkomon, ki-
hűlt helye mélázik az ágyam-
ban. Panorámaablakba állunk
ki, Uram. Szétnézünk. Hogy
van idebenn a csend. A hídig
látunk. El. A folyót amúgy is
tudjuk, arra sodor, amerre a
medre hagyja. Az óra diktál.
Egy iramban mozgunk, ugye.
Üres ez a lakás, Uram. És az
idő nem ölel, hanem szorít.
Markában vagyok, Uram.
Tudja. Nem beszél hozzám.
Minek sikoltanék, ha szorít
is - nem lehet ezt egy szuszra.
Jobb szeretném hosszan. Ki-
tartóan. De lassan fogy, Uram,
a levegőm.Teremts nekem örök
vasárnapot. Szólj az időnek,
hogy egyszer elkopik a vasfoga.
Teremts nekem Embert. Hadd
szorítsam: én, ha már - jól, tudom -
ebben a mindenségben, igen, én
vagyok a süketnéma.